Létezésünk során szerelmesnek lenni annyi,mint holtig tartó szenvedés,hosszúnak tűnő rövid boldogsággal,sok-sok szenvedéssel,számos csalódással,száz meg száz reménnyel teli nappal,ezernyi hazugsággal..
Mikor már áteled azt ,mit én 's többszázezer ember,megjárod a mennyt és a poklot, megtanulod elviselni az ezernyi hazugságot,nem nézel minden reggel a tükörbe azzal a gondolattal ,hogy talán van még remény,bele törődsz a csalódásokba,nem érzed majd magad elveszettnek,megtanulsz nevetve szenvedni,és ha eljön az a perc,elalélsz a boldogságtol amiben mindig halványan hittél.Mikor utolsó perceinket éljük,elfelejtünk igazán létezni,elfelejtjük élni az életünk,végső szívdobbanásunkat varjú károgása követi, szerte viszi a halál hírünk, a homokórában lassacskán lecsordul a homok,mielött lesújt az ítélet bárdja,mielött testemet végleg szétszedi az idő vasfoga,még utoljára felnézek a tiszta kék égre és annyit mondok : nem akartalak itthagyni,de remélem így jobb lesz neked, nem akarok elmenni,de most véget ér az életem,remélem boldogulsz majd nélkülem,emlékül a párnád alá,rejtettem egy fél szívet,minek párját én mostmár, a halálba is elviszem. értem kérlek ne ejts könnyeket..mert a pokolból is visszajövök, s' megfogom a kétkezed,magamhoz láncolva végső nyughelyemre viszlek,önzőn megrövidítve az életed,két szép szemedbe nézve ez az utolsó amit súgok neked : szeretlek ! és ez mind azért volt mert gyenge voltam, és nem bírtam ki nélküled..!
